Újévi fogadalmam nincs a blogolással kapcsolatban, úgysem tartom be. Illetve jobban betartom ha nem fogadom meg,
Az ősz legnagyobb eseménye a hiper laza boka szalagjaimnak köszönhető, ugyanis Sári egyik hisztisebb korszakában állandóan felkéredzkedett, én pedig természetesen szinte mindig fel is vettem. Így indultunk el a boltba, és léptünk volna ki a kapun, de amikor a kis pille 12 kilójával a kezemben leléptem a viszonylag magas járdánkról a fűbe, kiment a jobb bokám, és valahogy a bal szárkapocs csontom is egyszerre. Na ezt csinálja valaki utánam. Sárit pedig szépen leejtettem konkrétan a betonra. Hátul a feje koppant. szegénykém azonnal felpattant és fel-alá járkálva sírt, én meg sem tudtam mozdulni, csak feküdtem a földön, úgy kaptam el és szorítottam magamhoz. Bementünk a kórházba, ahol Sárit gyorsan megröntgenezték, szerencsére semmi baja nem volt azon kívül hogy kidobta a taccsot a vizsgalóban, mert nem tetszett neki hogy lefogtuk a fejét. Zoli épp jött volna haza a reptérről, mert két hetet Amerikában dolgozott (nosztalgiázott), de Gyermely helyett a János Gyerek Traumatológián találkoztunk. Valószínű Sári ezért is volt ennyire zizzent mert nem értette hova tűnt Zoli. Hazajöttünk, de pár órára rá a gulyásleves is hirtelen távozott belőle, így Zoli végre kipróbálhatta az új Suzuki maximális sebességét visszafelé a kórházba. Zita mindig velünk jött, mivel csak szoptatom, és nem tudtam mikor mennyi időre megyünk... Lefejt tejem persze nincs, nem vagyok én mar kezdő anyuka, gondoltam anno vagányan. Szerencsétlen minden egyes utat végig ordított, pont olyan tehetetlennek éreztem magam mint egy kezdő anyuka. Persze lefejt tej azóta sincs... Sárit benn tartottak 48 órára megfigyelésen, infúziót is kapott . Zoli maradt vele benn, kb 20 óra utazás után másra sem vágyott mint a János kórház vendégszeretetére.... De azt mondta utólag hogy rosszabbra számított.
A mai napig teljesen random pillanatokban jön elő Sárinak, hogy "Elestünk a betonon" vagy a "Kórházban nem ihattam!" (amíg az infúziót kapta addig nem lehetett és irtó szomjas volt). De az utolsó reggel maikor már jöhettek haza akkor kijelentette hogy ó maradni akar nem akar hazajönni! Ezért nagyon hálás vagyok az ott dolgozóknak, hogy nem traumatizáltam egy életre ezzel az eséssel a gyereket....talán.
El kellene mar döntenem, hogy tudom-e folytatni ezt a blogot vagy nem mert ez az év kissé döcögősre sikerült... Hetekig eszembe se jut a blog, mindig csak futok a gyerekek vagy a lakás után, és biztosan be lehetne passzírozni kéthetente egy órácska blogolást de jelenleg ez nekem irtó nagy szervezést igényel. Mit ne mondjak most itt lebeg a fejem fölött hogy a mosogatógép nincs kipakolva. vasalni kellene, ki tudja mi lesz a vacsi... mindegy ránk fér egy kis diéta karácsony után.
Zita is már négy és fél hónapos, de itt még meg sem született. Pedig már meg is szoktuk hogy mindig itt szuszog vagy mosolyog valamelyik sarokban... Vele -eddig- minden olyan könnyen megy és olyan egyértelmű... A szülés is kb annyi volt hogy besétáltam rendszertelen fájásokkal és már 4 ujjnyira ki voltam tágulva. Dokival kedélyesen kitöltöttük a papírokat, míg a szülésznőm eresztette a kádba a vizet. Utána beültem a kádba és szépen megszültem Zitát, majd két óra múlva átsétáltam a szobámba. Pont ilyen szülést kértem magamnak harmadiknak, köszike! na jó azért a kád előtt szenvedtem már vagy 10 percig. A lényeg hogy semmi bajom nem volt, csak a plusz 8 kilóm emlékeztet még mindig arra hogy túl vagyok egy harmadik szülésen. (Ki rakta mellém most is ezt a nagy tányér mézeskalácsot?!)
Zita tényleg egy tündér, cukibb és alkalmazkodóbb harmadikat nem is kaphattunk volna. Sári mondjuk egy kicsit megzakkant abban az időszakban, nehezen lehetett vele bírni és hatalmas hiszti rohamokat produkált. Az esti altatást is átvette Zoli (azóta visszaszereztem), ezt sem vették a lányok gördülékenyen, az az igazság hogy sajnos Zoli sem, és állandóan ordibálásba torkollott minden esténk, amire már délutánonként elkezdtem rástresszelni. Végülis Sárinál is teljesen természetes volt ez a folyamat, hirtelen nem ő lett a legkisebb a családban... esténként a legmeghatóbb azt volt hallgatni, ahogy fürdetés után magában énekelget "Vége, vége, vége mindennek..."
Ez a nyilvánvaló féltékenység szerencsére csak a válogatott hisztikben nyilvánult meg, mind a kettő egy tündér Zitával és nagyon kedvesek vele.
